Budapest, Süllő utca 13.
Nehezen omlik le az éj sűrű-sötét leple. Nyugat felől komor, ólomszürke felhők űzik egymást. A november végi sűrűn szitáló köd fojtogatja az ébredező városrészt.
Bővebben:
A patak melletti rét nyomasztó egyhangúságát, a ledőlt duzzasztó-gát felől, egy rongyokba burkolt, toprongyos alak zavarja, ki durva, szennyes öklét az ég felé rázza és fület repesztő hanggal kiáltja: „Veszett volna a magja is, aki erre az átkozott földre először lépett!“
A mozgó, szennyes rongycsomóból, ezer ránctól barázdált képű anyóka fordul felénk. Háta erősen görnyedt, teste piszkos. Görcsösen rángó kezeinek egyikében nyűtt vasdarabot, jogarként szorongat. Más környezetben esetleg a gonosz szellemek királynőjének vélnők. Hosszas szitkozódás után, hogy haragját oszlassa, melengető tűzhalmát rúgja szét, melynek szertehulló parazsa enyhíti a banyácska és a komor rét hangulatát.
Az imént még haragos alak lassan ismét a földre kuporodik s az előbb káromolt földet, a kezében tartott rozsdás vasdarabbal kotorni, kutatni kezdi. Ma is, mint mindennap, kenyérért küzd itt, kora hajnaltól a sötétedésig. A rétet fedő városi kihordott szemét az a kincs, amelyből szűkös, kicsiny, keserű darab kenyerét, ruházatának nyűtt, szaggatott, mocskos rongyait szerzi. A világosodó rét lassan benépesül görnyedő alakokkal, akik itt és ily módon szerzik a szemétből életük folytatásához gyér filléreiket, de egyúttal itt vesztik el egészségüket és nyomorult életüket is. Átkozott csakugyan az a föld, mely élőit el nem tartja, sőt egészségüket megrontja és őket elpusztítja. Mégis sok embernek szülőföldje és lakóhelye ez a városrész, amely szeretetre és szeretettel nem nevelte.
Angyalföld! Mily eszményien szép név, de ország-világ nyelvén félt, rosszhírű és szegény.
Mi okozta ezt? A reáhullott sok átok? ...
Megyünk: urak, rendőrök, írók. Sápadt csend. Össze-visszafirkált,
Vakolat hagyja tűzfalak. Egy szoba-konyha. Pisla mécs.
Penészes, pállott levegő. Szegénybűz, fojtó. (Hullaszag?)
Párnátlan ágyon, csíkos, szennyes, hasadt dunnával eltemetve Négy félig-ingű kisgyerek, halottas arccal hentereg. Az anyjuk ül, kiaszott mellén Az ötödikkel. Rám mered. Két nagy, üres, csodálkozó szem És két hegyes vad arci csont.
Szoba, füsttől, bacilusoktól Fekete és savanyú légben. Nagy zsírpecsétes asztal mellett Tizenkét ember: öregasszony, Két fiatal pár, hét gyerek. Tizenkét sípoló tüdő, tizenkét kínnal köhögő, tizenkét véresen vonító Halál kutyája. Ülnek együtt S halálraítélt ujjaikkal Cukrász uraknak csomagolnak Ezüst papírba cukrokat.
Odébb pincelakás. Matracok a földön, sűrűn, sorban és emberek, kiéhezett, agyongyötört, halálig hajszolt emberek.
Lihegő, pilledt emberek. Melegre sajgó emberek. Férj, asszony, lány, legény, gyerek. Föd, össze-vissza gombolyag.
Föd ember-kígyó forgatag. Szobák, pincék, zugok, lyukak...
Ment az elme. Infernó sötét csodája Szakadt fel lábaim alatti Véres fonákja a villamos világnak! Jaj, hát ez is van a világon?!
Jaj, sok-sok élet, amely nem élet, tengernyi ember, aki nem ember!
Velem egy-lélek emberek, tenyésznek és ténferegnek,fetrengenek s penészlenek. És rám merednek! Mind rám merednek!
Átok szemek, vérvád-szemek, minden szentek, segítsetek!
Ki láttam ezt a látni poklot, hogy éljek evvel? Mit tegyek?